- Vegyél fel kabátot is, mert még nincs olyan meleg kint –
szólt anyám miközben cipőmet vettem.
- Jajj anyu, de nincs hideg kint – vágtam vissza kicsit
idegesen ugyanis késében voltam. ¾ 8-ra kellett volna beérnem a város közepébe
és most van fél 8. Igazából nem hiszem, hogy be fogok érni..mindegy majd azt
mondom osztályfőnökömnek dugó volt… A vén Mr. Jones úgyis minden elhisz amilyen
bolond.
Ó igen elfelejtettem bemutatkozni.
Ara Bo vagyok, 17 éves gimnazista
lány, akinek van testvére, egy bolond
anyja, macskája és kutyája…bár ezek nem olyan fontos információk
ugyebár… Nos az életemről csak annyit, hogy nagyon unalmas és családi
őrültségeken kívül soha semmi izgalmas nem történik benne.
Visszatérve.. utálok késni mégis mindenhonnan minimum félórát
kések. Annyira idegesítő ez a dolog, de hát a lustaság.
- De ha megfázol, megcsapdoslak – kiabálta anyu a fürdőből.
- Jól van persze… - feleltem neki komoran. Persze úgyse fogom
fölvenni azt a nyamvadt kabátot, minek cipeljem fölöslegesen? Tiszta őrültség.
- Na, anyu elmentem. Majd jövök egyszer csak. – visítottam
- Rendben. Puszillak – hangzott a fürdőből.
- Én is téged. Szia – azzal kiléptem a házból 7 óra 39 perckor
a friss levegőre. Hát akkor mindent bele
Ara gondoltam magamban, és úgy elkezdtem szedni a lábam, ahogy csak van.
Sikeresen kiértem a buszhoz, ami pont jókor jött. Legalább nem kel sokat várnom.
Felszálltam, kerestem magamnak egy kényelmes helyet és zene be, világ ki.
Félóra múlva végre a végállomáson voltam, onnan meg már csak 9 metró megálló és 2 villamos út. Soha nem
értettem miért kell ilyen messzire járnom iskolába, de nem is nagyon foglalkoztam
vele.
Ahogy leérte a metróhoz rettenetesen elkezdtem fázni, ami nem
vall rám, mert nem vagyok egy fázós típus. Ó
hogy az a…megint igaza volt annak a boszorkánynak…Mérgelődtem az orrom
alatt amikor
- Ilyen hidegben még megbetegedhetsz, nem gondolod? – szólt
egy mély ismeretlen hang a hátam mögül.
- Na ne komolyan? – mondtam kicsit se kedvesen, aztán
megfordultam, hogy szemügyre vehessem magamnak ezt az idegent. Magas, kb 180-185
között lehetett. Haja talán fekete, de inkább nagyon sötét barna. szemei
gyönyörű sötét barnák.
- Nos, ezt úgy veszem mintha semmit se mondtál volna –
mosolygott és rám terítette a pulcsiját.
- Te ki vagy te egyáltalán, hogy pulcsidat odaadd másnak, meg
különben is minden lányt leszólítasz és megajándékozod vele? – néztem rá elég
érdekes fejjel.
- Tudod ilyenkor azt szokták mondani: köszönöm – nevetett.
Közben megérkezett a metró is végre. Bár nem szálltam fel rá, ahogy az emberke
se.
- Te válaszolnál a kérdésemre? – teljesen megfeledkeztem
arról, hogy nekem iskolába kéne mennem, ráadásul osztálykirándulásra.
- Előbb szeretném hallani azt a szót – nézett le rám szó szerint,
mivel igen alacsony vagyok.
- Fhu te ha
egyszer…csak egyszer…kitekerem a nyakad ember… - dünnyögtem magamban, mert nem igazán akartam megköszönni a
segítséget amire egyáltalán nem volt szükségem.
- Hát jó…k-k-kö…khm…köszönöm. Így már jó? – vetettem oda.
- Tökéletes – vigyorgott – a válasz a kérdésedre, nem minden
lányt csak a nagyon fázósakat, mint amilyen te vagy – mutatott rám miközben
magyarázott.
- Csakhogy tudd… én nem vagyok fázós jó?
- Hát pedig nem úgy nézel ki – mondta kicsit lenézőn.
- Csak egyszer kapjalak el, és akkor… - néztem rá
összeszűkült szemekkel.
- Egyébként Hwang Minhyun vagyok, a barátaimnak csak Minhyun vagy
esetleg még Hyun – nyújtotta kezét felém.
- Hwang Minhyun nagyon köszönöm a segítséged meg minden, de
nekem mennem kell – mondtam érzelemmentesen – ó amúgy Ara...Ara Bo vagyok –
fogtam meg egyik ujját kicsit megrázva.
- Ara Bo – mosolygott – kedves Ara ugye tudod, hogy most ment
el a 2. metród és majd csak félóra múlva jön a következő? – nézett a távolodó
metró után.
Hogy az a..
osztályfőnököm megöl. Arra leszek kíváncsi anyám mit fog hozzászólni, hogy ma
nem mentem se suliba se kirándulni..aish.
- Remek. Ez a te hibád ugye tudod drága Hwang Minhyun? –
mondtam gúnyosan.
- Hová készültél pontosan? – nézett körbe.
- Nem mindegy? Már úgyse érek oda…pontosan másfél órája ott
kéne már lennem.
- Te aztán nem vagy semmi – nevetett – másfél órát késni –
nevetés közben kivillantak szép fehér fogai is, amit kicsit megcsodáltam, ahogy
az arcát is utána. Tökéletes száj, aranyos orr, gyönyörű szemek…ehh de mi van
velem? Nem vagyok az a fiúcsodálós érzelgős bolond, mint a többi lány…
- Mit bámulsz? – nézett érdeklődve a srác.
- Ő izé..semmit – nyújtottam ki a nyelvem és hátat
fordítottam neki. Egy kis halk kuncogást hallottam magam mögül, amire
bedühödtem.
- Idefigyelj – emeltem fel a kezem, hogy megüssem, de
elkapta.
- Válaszolnál a kérdésemre? – nézett mélyen szemembe, ami meg
kell hagyni teljesen magával ragadott. úristen
Ara mi van veled? Teljesen megőrültél?
- Hát ő…igazából a St.Monolba mentem volna még 2 órával
ezelőtt, de úgy érzem, már csak haza megyek – válaszoltam még mindig elveszve a
szemében.
- Hazaviszlek – engedte el karom és megindult a lépcsők felé.
- Nem kértem, hogy hazavigyél… - kiabáltam utána.
- Miért kell neked ennyit ellenkezned? – szólt vissza kérdőn.
- Te jöttél ide hozzám…senki nem kérte, hogy segíts -
kiabáltam dühösen. Az emberek körülöttünk mind minket néztek, bár nem nagyon
izgatott.
- Hány barátod van neked? – nézett fura fejjel.
- Sok… mit érdekel az téged? – egyre jobban idegesített ez az
ember…nem elég, hogy anyám le fog szúrni, de még ez is itt van…
- Nem értem hogy bírják melletted – nevetett – barátod se
lehetett még ilyen természettel – mondta lenézően.
Csak
egyszer had üssem meg..csak egyszer…
- Szóval akkor hazavigyelek vagy mi lesz? – mutatott a
kijárat felé.
- Oké menjünk…de tudd, nem szívesen megye veled.. – indultam
neki. Felrohantam a lépcsőn, szépen egyenként mindegyiken, közben a pulcsit
szagolgattam. Olyan kellemes, édes illata volt. Rabul ejtett akár csak az
emberünk szeme.
- Most merre? – néztem hátra útba igazításért. Elmutatott
jobbra.
- A buszmegálló mellett. Gyere. – ment el mellettem. Követtem
lassan. Odaértünk a megállóhoz, de egy kocsi se parkolt ott.
- Ja persze… és akkor hol a kocsi? – kérdeztem bunkón, karba
tett kezekkel. Csettintett egyet és egy gyönyörű fehér limuzin állt elő.
Leesett az állam. Soha nem ültem még limuzinban.
Csak egy kis mosoly volt a válasza a reakciómra.
- Hölgyem – nyitotta ki a limuzin ajtaját.
- Ne hölgyemezz… - vágtam oda, majd beszálltam. Sokkal
nagyobb belülről, mint a filmekben és sokkal szebb. Ha minden nap ilyennel
utazhatnék.
- Roger mehetünk. – szólt előre a sofőrnek.
- Igenis fiatalúr, de pontosan hova megyünk? – nézett a visszapillantó
tükörbe a férfi.
Körülbelül 60 év körüli férfi, bajusszal és bár ősz hajszállal.
Az évek meglátszanak az arcán, táskás szemei mindent elárulnak róla ráncai
mellett. Inkább egy nagypapára emlékeztet, min sem egy sofőrre.
- Ara merre is pontosan? – nézett érdeklődve Hyun.
- Öööö St Elen tér 5. – válaszoltam
- Hallotta Roger – bólintott a fiú.
- Igenis fiatalúr – azzal elindultunk.
Egész úton csendben ültünk. Én azért, mert csodáltam a tájat,
mert nem a szokásos úton mentünk felénk, Minhyun pedig tudom is én miért. Végül
megtörtem a csendet.
- Köszönöm
- Egy vacsora – válaszolt Hyun.
- Tessék? – zökkentem ki a nyugalmamból.
- Egy vacsorával tartozol. Gyere el velem vacsorázni és le
van tudva. –mosolygott.
- Inkább halok meg, mint hogy veled vacsorázzak – mondtam
összeszorított fogakkal.
- Ugyan ne kéresd magad – nevetett.
- Fhu….legyen. Holnap 7-re gyere értem… és ajánlom, hogy
valami fényes helyre vigyél – parancsoltam.
Erre csak még szélesebben mosolygott.
- Te állandóan vigyorogsz? – néztem idegesen rá.
- Csak ha ilyen szép lányokkal vagyok – mondta komolyan.
Szép lány?
Én? Ez is csak egy nőcsábász barom lehet, aki minden lánynak ezt kamuzza….
- Persze szép lányok – bólogattam.
- Megérkeztünk fiatalúr – szólt hátra Roger.
Végre el se
hiszem. Kész örökké valóságnak tűnt ez az út..
Minhyun szállt ki először, utána pedig én.
Minhyun szállt ki először, utána pedig én.
- Köszönöm – ezzel letudtam, és elindultam be a házba.
- Akkor holnap 7-re itt vagyok – kacsintott.
Nem hittem volna, hogy komolyan gondolja ezt a vacsora
dolgot. Azzal beszállt és a limuzin már el is hajtott, ekkor eszembe jutott,
hogy a pulcsija rajtam maradt.
- Hé, te köcsög a pulcsid nálam maradt – kiabáltam utána mind
hiába. Ez a köcsög jelző kifejezetten jól esett. Majd megindultam befelé.
- Szia Bonie – simogattam meg kisebbik kutyámat. – Hát Plútó
merre van? – néztem körbe, de sehol nem találtam – Plúútóó – kiabáltam, de
semmi, majd egy kocsit hallottam megállni a kapu előtt. Megfordultam és láss
csodát ki állt a kapu előtt? Természetesen a mi kedves Minhyununk..
- Hát te mi a frászt keresel megint itt? Előbb mentél el nem?
– kiabáltam ki neki.
- Csak visszahoztam a kutyusodat – mutatott a földre.
- Kutyusom? – érdeklődtem.
- Ha jól olvastam a bilétán, Plútó a neve, és itt lakik. -
mosolygott.
- Kutyusoom – futottam ki hozzá. – Hát te hogy szöktél el? –
ölelgettem meg.
- Nem kell megköszönni. – nevetett a srác.
- Nem is akartam. – mondtam bunkón. Majd lépteket hallottam a
kert felől.
- Anyu? – egyenesedtem fel.
- Te mit keresel itthon? Osztályfőnököd hívott, hogy nem
mentél suliba, de még osztálykirándulásra se. Hogy képzeled te ezt? – dühöngött
anyám.
- Jaj anyu már úgyis… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert
Hyun közbeszólt.
- Elnézést asszonyom, Ara velem volt délelőtt, nem az ő
hibája, hogy nem ment iskolába. Kérem, bocsásson meg neki! – adta az ártatlant
Minhyun.
- Te, nem kell a segítséged jó? – néztem rá dühösen.
- Maga – ámult el anyám – maga Hwang SeungHyun fia? – kérdezte
hitetlenkedve.
- Igen asszonyom. – bólintott Hyun.
- Az ki a frász? – vetettem oda.
- Hogy beszélsz így te lány? Váglak azonnal szájon –
hadonászott anyu kezével. – Még hogy ki a frász?!
- De ha egyszer nem tudom ki ő, mit csináljak? – jött ki
belőlem.
- Elnézést a lányom tiszteletlenségéért fiatalúr. Hogy lopta
az idejét ez a bolond lány, had hívjam be egy forró teára. – mutatott anyu
befelé a ház felé.
- Mi? Még az kéne.. Minhyun már úgy is menni készült, ugye? –
néztem komor fejjel rá.
- Valóban mennem kell, de majd máskor szívesen meglátogatnám
magukat. – mosolygott.
- Amikor csak szeretné fiatalúr. – mondta anyám. Mintha a
csillagokat hozták volna le neki komolyan..
- Majdnem elfelejtettem. – fordult vissza – a lányát holnap
este elvinném vacsorázni, ha nem bánja. – nézett bámulatba ejtő tekintettel.
- Dehogy bánom! – vágta rá egyből – szíves örömest elengedem.
– mondta nagy vigyorra arcán anyu.
- Köszönöm. Hát akkor, viszontlátásra hölgyeim! – és beült a
fehér limuzinba, és elhajtottak.
Ez az ember.
Milyen bolond nőcsábász, de én nem fogok bedőlni neki, de nem ám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése