~ Dad's heart

- Köcsög a pulcsid megint itt maradt. - kiabáltam megint. Aztán anyutól egy kisebb taslit kaptam.
- Ezt most miért is? - simogattam fejem ahol megütött.
- Bolond vagy te lány? Nem tudni ki az a Hwang SeungHyun.. - szidott le.
- Akkor felvilágosítanál végre, hogy ki az? - kérdeztem mikor beértünk a házba.
- Nos lányom, Hwang SeungHyunn a Secret Gallery főigazgatója, és tulajdonosa. - adta tudtomra.
Ó szóval ezért jár az a féleszű limuzinnal...
- Drága anyukám így már értem - vigyorogtam gúnyosan.
- Csaplak fejbe - förmedt rám játékosan. Erre csak kinyújtottam nyelvem rá.
- Szóval így állunk? - nézett nagy szemekkel.
- Így hát - mosolyogtam gonoszan.
- Gyere ide! - futott utánam. Az egész házat körbefutottuk lent. Még jó, hogy a két öcsém fent van, és nem szándékoztam lejönni, és csatlakozni a kis futkározáahoz, mert akkor a ház nem maradt volna épen.
- Te lány, te lány. - ültünk le végül anyuval a kanapéra. - ugye tudod, hogy egy jó embert fogtál ki magadnak?  - nézett csillogó szemekkel.
- Na de anyu...most őszintén. Ez neked helyes? Ez? - mondtam vékony hangon - meg különben is, tudod jól, mi a már 2. éve tartó „stratégiám”, nem de? - úgy is elfelejtette.
- Miféle stratégiád? - értetlenkedett. 1-0 nekem.
- Jajj, komolyan..minden hónapbab el kell mondanom? - néztem dühösen rá.
- Az anyád vagyok nem? Törődj bele, hogy én is felejtek néha dolgokat. - mondta karba tett kézzel.
- Jó igazad van. - békéltem meg.
- Akkor hallgatlak. - csapta össze kezeit.
- Hát, ugye tudod, hogy 2 és féléve nagyon szerelmes voltam - kezdtem bele.
- Igen. Akkor volt az a helyes barátod. Hogy is hívták? - érdeklődött.
- Kim Bum. - mosolyogtam.
- Tényleg a kis Bum kölyök. Milyen aranyos kis srác volt. - áradozott anyu.
- Befejezted? - parancsoltam rá.
- Jó jó, folytatsd. - mondta.
- Szóval. Akkor Bum volt a mindenem, de amikor közölte a 4. hónapunk fordulóján, hogy már 2 hónapja találkozgat egy másik lánnyal, és őt jobban szereti. Emlékszel. - néztem rá szomorúan.
- Igen. Utána 3 hétig nem lehetett hozzád szólni, mert mindenre robbantál miatta..elég húzos időszakod volt az. - emlékezett vissza.
- Igen, és ha te és MinGi nem lettetek volna, akkor még mindig ott tartanék. - löktem meg kicsit vállát.
- Az anyád vagyok - mosolygott. Erre én is elmosolyodtam.
- És ekkor eldöntöttem, hogy elzárom a szívem. Nem leszek az a kedves lány, aki előtte voltam, és az érzéseknek sincs helye itt - mutattam szívemre - szóval szerelembe esni, másokkal kedves lenni, és magamnak megtartani, amit gondolok...köszönöm nem kérek belőle, így hát ezért vagyok olyan, amilyen. - meredtem magam elé.
- De legalább egy esélyt adhatnál magadnak is, és a fiatalúrnak is, nem gondolod? - javasolta.
- Nem. Különben is, fura nekem ez az egész dolog vele kapcsolatban, szóval semmi ilyen dolog nem jöhet szóba. Majd egyszer úgy is rám talál akinek kell, én pedig addig várok türelmesen. - misolyogtam anyu felé. Csak nézett rám, és mosolygott.
- Akárhogy is mindig az én lányom maradsz. - ölelt át szorosan.
- Szeretlek anyu - mondtam.
- Én is téged kicsim - válaszolta - várj egy percet. - majd felállt, és felszaladt az emeletre valamiért.
Lehet igaza van, és tényleg enyhülnöm kéne egy kicsit? Előbb meg akarom tudni milyen ez a Hwang MinHyun, majd utána.
- Ezt még apádtól kaptam - törte meg a csendet körülöttem anyu. Leült mellém, és egy nyakláncot tartott kezében. Egy arany nyakláncot, melyen egy szív formáju medál lógott.
- Mikor annyi idős voltam, mint most te, akkor találkozta először apáddal. Szép dús barna haja, és a két gyönyörű, zöld szempár, amik teljesen rabul ejtették anyádat. - msolyogott. Szerettem hallgatni anyu történeteit apuról. 5 éves voltam, amikor meghalt, így nem emlékszem rá, csak fényképekről.
- Aztán 21 éves korunkban úgy érezte, eljött az idő, mivel akkor már terhes voltam veled, hogy megházasodjunk. Az esküvő után egy pár nappal adta ezt nekem. „ Kérlek vigyázz a szívemre, ami csak érted dobog” - idézte aput. - ugye milyen szép? - mosolygott.
- Azt mondta, ha a kis Ara megérti a  világot, adjam ezt neki, az apja szívét, és ő mindig vigyázni fog rád.
- Szóval, akkor apu tudta, hogy meg fog halni? - kérdeztem halkan.
- Igen, tudta. Az orvosok elmondták neki mennyi ideje van, aztán apád eldöntötte, hogy minden egyes pillanatát kihasználja a családjával, ezért sem telt el úgy nap, hogy ne csinált volna valami őrültséget. - mosolygott anyu, de a mosolya sem tudta elrejteni azt a fájdalmat, amit még érez apu elvesztése miatt.
- és most úgy gondolom, hogy felnőttél ehhez a feladathoz. - nézett rám könnyes szemekkel. - had tegyem a nyakadba. - mondta, majd felrakta a láncot.
- Köszönöm. - mondtam, és megöleltem.
- De ugye holnap elmész vacsorázni az úrfival? - váltott hirtelen témát.
- Csak is a te kedvedért, semmi másért. - adtam végül meg magam.
- Jól van. - nevetett. - na nyomás tanulni! - küldött fel a szobámba.
- Most komolyan hülyének nézel? - néztem rá érdekes fejjel.
- Soha nem fogsz így bekerülni a Shinwára. - szégyenkezett.
- Jaj anyukám...felmentem. - szóltam, és felfutottam a lépcsőn.
Még hogy a Shinwára..ahova csak a zsenik kerülnek be, na meg a pénzes barmok. Ugyanmár. Meg különben is, ki akar egyetemre menni? Ez a nő...
- Akkor álljunk neki tanulni. - vettem elő a matek könyvem. Kinyitottam, elolvastam az első feladatot, és
- Ennyi elég is volt. Miért iéydn nehezek ezek a matek példák? - azzal megfogtam, és bedobtam a fiókomba a könyvet.
Mivel már eléggé kezdett sötétedni, úgy döntöttem, hogy elmegyek lefürdök, és pihenek. Ahogy mentem ki a kis folyósón, madjdnem elcsúsztam valami löttyön a fürdő előtt. Biztos voltam benne, hogy Mir egyik hülye itókája ömlött ki.
Ó egyébként Mir a fiatalabbik öcsém. 12 éves, és hiperaktív. Izgalmas vele az élet az már szent. A másik öcsém Seungho. Ő 3 évvel fiatalabb nálam, és annyit kell róla tudni, hogy iszonyat helyes, akárcsak az öccse. Igaz volt kire ütniük vagyis ütnünk. Anyu is csodaszép nő, és apu is elég helyes pasas volt.
- Mir. - kiabáltam a szobája előtt.
- Mi van? - jött a kicsit sem kedves válasz.
- Mi az, hogy mi van? Tessék. Amúgy meg megint kiöntötted valamelyik hülyd löttyödet, gyere, és takarítsd fel. - visítottam az ajtónak támaszkodva. Majd egy kattanás, és az ajtó kinyílt, én pedig beestem rajta.
- Igazán szólhattál volna, hogy jössz ki. - förmedtem rá.
- Mit öntöttem ki, hova? - jött az egyhangú kérdés.
- A fürdő elé, valami szart. - mutattam az említett helyre. Egy szó nélkül odament, és felröeölte, majd visszacsoszogott a szobájába.
- Hát ebbe mi ütött? Tuti megint szerelmes. Gyerek szerelem, de szép is... - állapítottam meg végül. Aztán elmentem gyorsba lefürödtem. Pár perc alatt végeztem, majd vissza a szobámba. Hajamat kifésültem, hogy reggelre ne legyeb kócos, felöltöztem, és leültem olvasni. Körülbeli fél 12-ig olvashattam, amikor szemeim már csukódtak le, és elmentem aludni.

~ I Hate You

- Vegyél fel kabátot is, mert még nincs olyan meleg kint – szólt anyám miközben cipőmet vettem.

- Jajj anyu, de nincs hideg kint – vágtam vissza kicsit idegesen ugyanis késében voltam. ¾ 8-ra kellett volna beérnem a város közepébe és most van fél 8. Igazából nem hiszem, hogy be fogok érni..mindegy majd azt mondom osztályfőnökömnek dugó volt… A vén Mr. Jones úgyis minden elhisz amilyen bolond.

Ó igen elfelejtettem bemutatkozni.

Ara Bo vagyok, 17 éves gimnazista lány, akinek van  testvére, egy bolond anyja,  macskája és  kutyája…bár ezek nem olyan fontos információk ugyebár… Nos az életemről csak annyit, hogy nagyon unalmas és családi őrültségeken kívül soha semmi izgalmas nem történik benne.

Visszatérve.. utálok késni mégis mindenhonnan minimum félórát kések. Annyira idegesítő ez a dolog, de hát a lustaság.

- De ha megfázol, megcsapdoslak – kiabálta anyu a fürdőből.

- Jól van persze… - feleltem neki komoran. Persze úgyse fogom fölvenni azt a nyamvadt kabátot, minek cipeljem fölöslegesen? Tiszta őrültség.

- Na, anyu elmentem. Majd jövök egyszer csak. – visítottam

- Rendben. Puszillak – hangzott a fürdőből.

- Én is téged. Szia – azzal kiléptem a házból 7 óra 39 perckor a friss levegőre. Hát akkor mindent bele Ara gondoltam magamban, és úgy elkezdtem szedni a lábam, ahogy csak van. Sikeresen kiértem a buszhoz, ami pont jókor jött. Legalább nem kel sokat várnom. Felszálltam, kerestem magamnak egy kényelmes helyet és zene be, világ ki. Félóra múlva végre a végállomáson voltam, onnan meg már csak  9 metró megálló és 2 villamos út. Soha nem értettem miért kell ilyen messzire járnom iskolába, de nem is nagyon foglalkoztam vele.

Ahogy leérte a metróhoz rettenetesen elkezdtem fázni, ami nem vall rám, mert nem vagyok egy fázós típus. Ó hogy az a…megint igaza volt annak a boszorkánynak…Mérgelődtem az orrom alatt amikor

- Ilyen hidegben még megbetegedhetsz, nem gondolod? – szólt egy mély ismeretlen hang a hátam mögül.

- Na ne komolyan? – mondtam kicsit se kedvesen, aztán megfordultam, hogy szemügyre vehessem magamnak ezt az idegent. Magas, kb 180-185 között lehetett. Haja talán fekete, de inkább nagyon sötét barna. szemei gyönyörű sötét barnák.

- Nos, ezt úgy veszem mintha semmit se mondtál volna – mosolygott és rám terítette a pulcsiját.

- Te ki vagy te egyáltalán, hogy pulcsidat odaadd másnak, meg különben is minden lányt leszólítasz és megajándékozod vele? – néztem rá elég érdekes fejjel.

- Tudod ilyenkor azt szokták mondani: köszönöm – nevetett. Közben megérkezett a metró is végre. Bár nem szálltam fel rá, ahogy az emberke se.

- Te válaszolnál a kérdésemre? – teljesen megfeledkeztem arról, hogy nekem iskolába kéne mennem, ráadásul osztálykirándulásra.

- Előbb szeretném hallani azt a szót – nézett le rám szó szerint, mivel igen alacsony vagyok.

- Fhu te ha egyszer…csak egyszer…kitekerem a nyakad ember… - dünnyögtem magamban, mert nem igazán akartam megköszönni a segítséget amire egyáltalán nem volt szükségem.

- Hát jó…k-k-kö…khm…köszönöm. Így már jó? – vetettem oda.

- Tökéletes – vigyorgott – a válasz a kérdésedre, nem minden lányt csak a nagyon fázósakat, mint amilyen te vagy – mutatott rám miközben magyarázott.

- Csakhogy tudd… én nem vagyok fázós jó?

- Hát pedig nem úgy nézel ki – mondta kicsit lenézőn.

- Csak egyszer kapjalak el, és akkor… - néztem rá összeszűkült szemekkel.

- Egyébként Hwang Minhyun vagyok, a barátaimnak csak Minhyun vagy esetleg még Hyun – nyújtotta kezét felém.

- Hwang Minhyun nagyon köszönöm a segítséged meg minden, de nekem mennem kell – mondtam érzelemmentesen – ó amúgy Ara...Ara Bo vagyok – fogtam meg egyik ujját kicsit megrázva.

- Ara Bo – mosolygott – kedves Ara ugye tudod, hogy most ment el a 2. metród és majd csak félóra múlva jön a következő? – nézett a távolodó metró után.

Hogy az a.. osztályfőnököm megöl. Arra leszek kíváncsi anyám mit fog hozzászólni, hogy ma nem mentem se suliba se kirándulni..aish.

- Remek. Ez a te hibád ugye tudod drága Hwang Minhyun? – mondtam gúnyosan.

- Hová készültél pontosan? – nézett körbe.

- Nem mindegy? Már úgyse érek oda…pontosan másfél órája ott kéne már lennem.

- Te aztán nem vagy semmi – nevetett – másfél órát késni – nevetés közben kivillantak szép fehér fogai is, amit kicsit megcsodáltam, ahogy az arcát is utána. Tökéletes száj, aranyos orr, gyönyörű szemek…ehh de mi van velem? Nem vagyok az a fiúcsodálós érzelgős bolond, mint a többi lány…

- Mit bámulsz? – nézett érdeklődve a srác.

- Ő izé..semmit – nyújtottam ki a nyelvem és hátat fordítottam neki. Egy kis halk kuncogást hallottam magam mögül, amire bedühödtem.

- Idefigyelj – emeltem fel a kezem, hogy megüssem, de elkapta.

- Válaszolnál a kérdésemre? – nézett mélyen szemembe, ami meg kell hagyni teljesen magával ragadott. úristen Ara mi van veled? Teljesen megőrültél?

- Hát ő…igazából a St.Monolba mentem volna még 2 órával ezelőtt, de úgy érzem, már csak haza megyek – válaszoltam még mindig elveszve a szemében.

- Hazaviszlek – engedte el karom és megindult a lépcsők felé.

- Nem kértem, hogy hazavigyél… - kiabáltam utána.

- Miért kell neked ennyit ellenkezned? – szólt vissza kérdőn.

- Te jöttél ide hozzám…senki nem kérte, hogy segíts - kiabáltam dühösen. Az emberek körülöttünk mind minket néztek, bár nem nagyon izgatott.

- Hány barátod van neked? – nézett fura fejjel.

- Sok… mit érdekel az téged? – egyre jobban idegesített ez az ember…nem elég, hogy anyám le fog szúrni, de még ez is itt van…

- Nem értem hogy bírják melletted – nevetett – barátod se lehetett még ilyen természettel – mondta lenézően.

Csak egyszer had üssem meg..csak egyszer…

- Szóval akkor hazavigyelek vagy mi lesz? – mutatott a kijárat felé.

- Oké menjünk…de tudd, nem szívesen megye veled.. – indultam neki. Felrohantam a lépcsőn, szépen egyenként mindegyiken, közben a pulcsit szagolgattam. Olyan kellemes, édes illata volt. Rabul ejtett akár csak az emberünk szeme.

- Most merre? – néztem hátra útba igazításért. Elmutatott jobbra.

- A buszmegálló mellett. Gyere. – ment el mellettem. Követtem lassan. Odaértünk a megállóhoz, de egy kocsi se parkolt ott.

- Ja persze… és akkor hol a kocsi? – kérdeztem bunkón, karba tett kezekkel. Csettintett egyet és egy gyönyörű fehér limuzin állt elő. Leesett az állam. Soha nem ültem még limuzinban.

Csak egy kis mosoly volt a válasza a reakciómra.

- Hölgyem – nyitotta ki a limuzin ajtaját.

- Ne hölgyemezz… - vágtam oda, majd beszálltam. Sokkal nagyobb belülről, mint a filmekben és sokkal szebb. Ha minden nap ilyennel utazhatnék.

- Roger mehetünk. – szólt előre a sofőrnek.

- Igenis fiatalúr, de pontosan hova megyünk? – nézett a visszapillantó tükörbe a férfi.

Körülbelül 60 év körüli férfi, bajusszal és bár ősz hajszállal. Az évek meglátszanak az arcán, táskás szemei mindent elárulnak róla ráncai mellett. Inkább egy nagypapára emlékeztet, min sem egy sofőrre.

- Ara merre is pontosan? – nézett érdeklődve Hyun.

- Öööö St Elen tér 5. – válaszoltam

- Hallotta Roger – bólintott a fiú.

- Igenis fiatalúr – azzal elindultunk.

Egész úton csendben ültünk. Én azért, mert csodáltam a tájat, mert nem a szokásos úton mentünk felénk, Minhyun pedig tudom is én miért. Végül megtörtem a csendet.

- Köszönöm

- Egy vacsora – válaszolt Hyun.

- Tessék? – zökkentem ki a nyugalmamból.

- Egy vacsorával tartozol. Gyere el velem vacsorázni és le van tudva. –mosolygott.

- Inkább halok meg, mint hogy veled vacsorázzak – mondtam összeszorított fogakkal.

- Ugyan ne kéresd magad – nevetett.

- Fhu….legyen. Holnap 7-re gyere értem… és ajánlom, hogy valami fényes helyre vigyél – parancsoltam.

Erre csak még szélesebben mosolygott.

- Te állandóan vigyorogsz? – néztem idegesen rá.

- Csak ha ilyen szép lányokkal vagyok – mondta komolyan.

Szép lány? Én? Ez is csak egy nőcsábász barom lehet, aki minden lánynak ezt kamuzza….

- Persze szép lányok – bólogattam.

- Megérkeztünk fiatalúr – szólt hátra Roger.

Végre el se hiszem. Kész örökké valóságnak tűnt ez az út..
Minhyun szállt ki először, utána pedig én.

- Köszönöm – ezzel letudtam, és elindultam be a házba.

- Akkor holnap 7-re itt vagyok – kacsintott.

Nem hittem volna, hogy komolyan gondolja ezt a vacsora dolgot. Azzal beszállt és a limuzin már el is hajtott, ekkor eszembe jutott, hogy a pulcsija rajtam maradt.

- Hé, te köcsög a pulcsid nálam maradt – kiabáltam utána mind hiába. Ez a köcsög jelző kifejezetten jól esett. Majd megindultam befelé.

- Szia Bonie – simogattam meg kisebbik kutyámat. – Hát Plútó merre van? – néztem körbe, de sehol nem találtam – Plúútóó – kiabáltam, de semmi, majd egy kocsit hallottam megállni a kapu előtt. Megfordultam és láss csodát ki állt a kapu előtt? Természetesen a mi kedves Minhyununk..

- Hát te mi a frászt keresel megint itt? Előbb mentél el nem? – kiabáltam ki neki.

- Csak visszahoztam a kutyusodat – mutatott a földre.

- Kutyusom? – érdeklődtem.

- Ha jól olvastam a bilétán, Plútó a neve, és itt lakik. - mosolygott.

- Kutyusoom – futottam ki hozzá. – Hát te hogy szöktél el? – ölelgettem meg.

- Nem kell megköszönni. – nevetett a srác.

- Nem is akartam. – mondtam bunkón. Majd lépteket hallottam a kert felől.

- Anyu? – egyenesedtem fel.

- Te mit keresel itthon? Osztályfőnököd hívott, hogy nem mentél suliba, de még osztálykirándulásra se. Hogy képzeled te ezt? – dühöngött anyám.

- Jaj anyu már úgyis… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Hyun közbeszólt.

- Elnézést asszonyom, Ara velem volt délelőtt, nem az ő hibája, hogy nem ment iskolába. Kérem, bocsásson meg neki! – adta az ártatlant Minhyun.

- Te, nem kell a segítséged jó? – néztem rá dühösen.

- Maga – ámult el anyám – maga Hwang SeungHyun fia? – kérdezte hitetlenkedve.

- Igen asszonyom. – bólintott Hyun.

- Az ki a frász? – vetettem oda.

- Hogy beszélsz így te lány? Váglak azonnal szájon – hadonászott anyu kezével. – Még hogy ki a frász?!

- De ha egyszer nem tudom ki ő, mit csináljak? – jött ki belőlem.

- Elnézést a lányom tiszteletlenségéért fiatalúr. Hogy lopta az idejét ez a bolond lány, had hívjam be egy forró teára. – mutatott anyu befelé a ház felé.

- Mi? Még az kéne.. Minhyun már úgy is menni készült, ugye? – néztem komor fejjel rá.

- Valóban mennem kell, de majd máskor szívesen meglátogatnám magukat. – mosolygott.

- Amikor csak szeretné fiatalúr. – mondta anyám. Mintha a csillagokat hozták volna le neki komolyan..

- Majdnem elfelejtettem. – fordult vissza – a lányát holnap este elvinném vacsorázni, ha nem bánja. – nézett bámulatba ejtő tekintettel.

- Dehogy bánom! – vágta rá egyből – szíves örömest elengedem. – mondta nagy vigyorra arcán anyu.

- Köszönöm. Hát akkor, viszontlátásra hölgyeim! – és beült a fehér limuzinba, és elhajtottak.

Ez az ember. Milyen bolond nőcsábász, de én nem fogok bedőlni neki, de nem ám…

~

2 heted maradt. Te mivel töltenéd ezt az időt? Elbúcsúznál a családodtól és a barátaidtól? Vagy kihasználnád minden percét, és őrültségekbe kezdenél? Esetleg otthon ülnél, és várnád, hogy eljöjjön érted a halál? De ki ez a fiú, és a barátai mit keresnek itt? Miért segítenek neked túlélni? Ki az a 2 weeks? Mit akarnak tőled? Túl fogod élni vagy sem?

Ezernyi megválaszolatlan kérdés. 2 hét. És egy kusza szerelmi szál. 
Így fordul fel fenekestül a 17 éves Ara Bo élete. Vajon túl fogja élni azt a pár napot vagy meghal?
Hamarosan...

You Will Die. Or not?